Az írás mint önkifejezés – kiút a valóságból címet viselő cikkemben olvashattál arról, hogyan is vált életem egyik szerelmévé az írás és milyen óriási segítséget tud nyújtani a hétköznapokban ha az ember tollat ragad.
Az eddigi egyetlen olyan művem, ami nyomtatott kiadásban is megjelent, 2023-ban íródott. A novella megszületésének története több szempontból is sajátságos volt. Akkoriban ugyanis épp egy kisebb mélyponton voltam. Egyik nap telefonon beszélgettünk erről a legjobb barátnőmmel, Katával. Elmeséltem neki, hogy úgy érzem, szépen lassan őrületbe fogom kergetni önmagamat. Egyfajta írói válság közepén jártam. Tudatosan akartam valami újat teremteni, de amint leültem a laptop elé vagy kezembe vettem a kis piszkozati spirálfüzetemet, egyszerűen odaveszett a motiváció. Ő kedvesen biztatott, hogy menni fog az, csak ne görcsöljek rá. Én erre azt feleltem, figyeld meg, 1-2 hónapon belül meglesz a nagy dobás, érzem!
Nem tudom, hogy ez a magabiztos gondolat vezetett e oda vagy teljesen véletlenül történt a dolog, mindenesetre másnap, a lakásfelújítási pályázatok között nézelődve, megakadt a szemem egy kategóriafülön. Addig sosem vettem észre, szándékosan pedig nem is kerestem. „Irodalmi pályázatok”. Kíváncsiságból megnyitottam és azonnal éreztem, megtaláltam, ami nekem kell.
Ha Ébredés, akkor Álom és valóság
Habár úszni nem tudok, a víz valamilyen formában mindig az életem szerves részét képezte. A házunk ugyanis egy kisebb csatorna kanyarulatában fekszik. Mondhatni körülölel bennünket a kis folyó. A kertünk végében régen még egy móló is állt, ahonnan meg lehetett figyelni a vízi világ felhőtlen életét. Akkoriban még sűrűn járták a munkások a nádast és tisztították úgy a medret mint a partot szegélyező növénycsoportokat. A szépen karbantartott csatorna így igen gazdag faunának adott otthont. Gyakran úszkáltak rajta vadkacsák, sűrűn meg-megcsillant a fény a halak pikkelyein, melyeknek egyes fajai nagy csobbanásokkal ki-kibukkantak a vízből. Egyes területeken békalencse és tavirózsa szigetek húzódtak, ahonnan esténként és a hajnali órákban a levegő megtelt a békák kuruttyolásának hangjával.
Talán épp ez volt az oka annak, hogy az Élő Irodalom – Élő Könyv Műhely kiírásában szereplő kép azonnal magával ragadott. Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába ahogy rápillantottam. A hirdetés leírása nem húzott szűk keretek közé, de mégis irányt mutatott, kivezetve az addigi sötétségből. Az „Ébredés” címet viselő pályázat keretében arról kellett írni egy történetet verses vagy prózai formában, amit a kép sugall a művésznek. A beérkező irományokat ketten értékelték, egy olvasó, valamint egy irodalmár és csak azok a művek kerühettek be az antológiába, amelyek két „igen” szavazatot kaptak.
Élénken emlékszem, hogy másnap felhívtam barátnőmet és egy „Na, mit mondtam!?” felkiáltással bevezetve a témát, lelkesen beszámoltam neki arról, mire bukkantam teljesen véletlenül. Vagy sorsszerűen!? – hangzott mindkettőnk szájából egyszerre. Addigra fejben már meg is született a story eleje és vége nagyvonalakban, már csak a közepét kellett kiötölni, na és persze stílusosan megfogalmazva az egészet papírra varázsolni. Olyan érzés volt, mintha valaki felkattintotta volna a villanykapcsolót a fejemben. Nem a pályázat maga hajtott, hanem az írás szeretete.
A novella összességében 2-3 nap alatt érte el végleges formáját. Sokszor olvastam újra hangosan, játszottam a szavakkal, kerestem a legodaillőbb kifejezéseket. Őszintén szólva eleinte eszem ágában sem volt beküldeni. Korábban is írtam egyet s mást, de mindig csakis saját magam szórakoztatására, feltöltődési és kikapcsolódási céllal tettem. Féltem a csalódástól, a visszautasítástól. Mint az életem oly sok területén, ezen a téren sem tartottam magam tökéletesnek, de még csak elég jónak sem. Az áttörést a baráti – és kollegális kör hozta meg, miután bátorkodtam pár – számomra közeli – ismerősnek megmutatni az írásomat. Csupa pozitív visszajelzés érkezett és elkezdtem megkérdőjelezni az addigi, önmagamról alkotott képemet. Végül megnyitottam az e-mail fiókom, az elvárásoknak megfelelő tartalommal elláttam az üzenetet és remegő kezekkel lenyomtam a küldés gombot.
Mint láthatod, az a bizonyos belső kritikus, aki mindenkiben ott él legbelül, olykor igencsak meg tudja nehezíteni az ember dolgát. Képes elhitetni veled, hogy amit csinálsz, sosem elég jó. A magas mércék, amiket eléd állít, sokszor megugorhatatlanul irreálisak. És igen, vannak olyan helyzetek, amikor külső megerősítésre, egy kis noszogatásra van szükség ahhoz, hogy meg merjünk tenni valamit. Az álmok maguktól nem válnak valóra. Tenni kell értük. Nem szükséges hegyeket megmozgatni egyetlen nap alatt, az apró lépések ugyanúgy célba fognak juttatni. A lényeg és tanulság az, hogy légy bátor, higgy magadban és indulj el az úton, hidd el, megéri!